A licsihalom előtt állva
döbbentem rá, hogy eddig még nem láttam friss licsit.
Emlékeimben
kutakodva rémlik, hogy valamikor régen kóstoltam konzerv
formájában, de finoman fogalmazva, nem mélyült el a kapcsolatunk.
Most azonban úgy gondoltam, hogy kap tőlem még egy lehetőséget.
És nem bántam meg! Finom volt.
A Dél-Kínából
származó licsit (Litchi chinensis) a fáma szerint már 4.000 éve
termesztik, de örökzöld fája ma nem csak Kínában, de a világ
más trópusi és szubtrópusi területein is megtalálható, és
állítólag 800 évig is él.
Termése kicsit bizarr, őslény
kinézetű. A sötétrózsaszín, tüskés, bőrszerű héjban lévő furcsa állagú (ruganyos vagy talán inkább kemény kocsonya) fehér
gyümölcshús ovális, barna magot rejt, egyszerre édes és
savanykás.
Fogyasztható nyersen (én
erre voksolok), befőttként, de akár szárítva is. Bort is készítenek belőle.
Azt hiszem,
megpróbálkozom a magvak csíráztatásával, állítólag gyorsan
kicsíráznak. Persze, nem kezdek licsitermesztésbe (jó esetben 10
éves korában fordul termőre), de a lassan növekedő mutatós
fácska szobanövényként is tartható.
