Egy kis nosztalgiázás: Isztambuli pillanatok

Idén nem utazom (más terveim vannak), így marad a visszapillantás, az emlékek felidézése.

Ami nekünk furcsaságnak tűnik, a helybelieknek teljesen természetes - lehetne a mottója ennek a bejegyzésnek. 

Az első, ami a modern repülőszőnyeg landolása közben feltűnik, hogy Isztambul hatalmas (természetesen nem ugyanazt látjuk, mint a TerraSAR-X radarfelvételén). 

forrás

Első pillantásra is látszik, nem olyan város, ami gyalogosan is bejárható. Erre való a tömegközlekedés. Előszörre kaotikusnak tűnik (meg sokadszorra is), de jóval logikusabb, mint a pesti. Azért nem árt tudni, melyik városrészbe tartunk. Néhány alkalom után már a jetonok  (sárga, piros, fém)  vagy éppen a chippel ellátott buszjegyek világa is átlátható. Amikor viszont nem jár a villamos, mehetünk gyalog.

Úgy tartják, Isztambul 7 dombra épült, mint oly sok város - ez azonban tévedés! Tapasztalatból mondom: legalább 1001-re. És az út furcsa módon mindig felfelé visz. Gondolom, nem véletlenül nem láttam egyetlen egy fitness centrumot sem.

Az egyik különösen meredek emelkedőn felfelé haladva már alig kaptam levegőt, amikor egy féllábú férfi két mankóval szó szerint elszáguldott mellettem a csúcs irányába. Én meg csak álltam ott földbe gyökerezett lábbakkal...

A két kontinensen terpeszkedő Isztambul egy modern nagyváros, de azért őrzi hagyományait is. Ez az épületek terén is megnyilvánul - a modern toronyházak árnyékában tradicionális faházak rejtőzködnek az elmaradhatatlan parabola-antennákkal.

Egy idegen városban a turista legjobb barátja  egy jó útikönyv  térképpel. Na, ez az, amire Isztambullal kapcsolatban nálunk nem számíthatunk, különösen nem magyar nyelven. Bár a Berlitz mostanában jelentette meg az Isztambul és az Égei-tenger partvidéke című zsebkönyvét, amiben Isztambult mint "a világ egyetlen kontinenseken átívelő fővárosa"-t  emlegeti, így ezt inkább nem véleményezném (könyörgöm, hová lettek a lektorok?!). 

A Nation Geographic zsebkalauza viszont elég jó, praktikus információkkal és térképekkel. Kár, hogy ez utóbbiakat nem nagyon lehet használni, mivel a törökök - számomra ismeretlen okból - irtóznak az utcanévtábláktól. Bár roppant segítőkészek, egy térképpel téblábolónak rögtön a segítségére sietnek, és még az sem tartja vissza őket, ha nem beszélnek közös nyelvet. Ám a közös nyelv sem garancia, hogy oda jutunk, ahová szeretnénk, még ha  többen is azonosan mutogatják a szerintük helyes irányt. Így viszont nem várt helyeken köthetünk ki, ami akár jól is elsülhet. Mi így kerültünk a Fatih Camii helyett a Sultan Selim Camiihoz, ahonnan pazar a kilátás az Aranyszarv-öbölre.

A "kötelező" látnivalók megtekintése helyett jobban érdekel a mindennapi élet (persze ez nem jelenti azt, hogy a nevezetességeket ne nézném meg szívesen), szeretek elvegyülni a helyiek között. Ez utóbbi nem mindig sikerül. Isztambul Fatih városrészében különösen éreztem kívülállóságomat, lépten-nyomon csadorba-hidzsábba-nikábba öltözött nőkkel találkoztam (Isztambulban nem csak törökök élnek). Mint fekete madarak libbentek a szélben. Vörös dzsekimben igencsak elütöttem a környezetemtől - mint egy piros húsvéti tojás.

Ima előtti rituális tisztálkodás

A törökök nagyon udvariasak, ami különösen egy magyar számára feltűnő. Még a reptéren is (ferihegyiek, lenne még mit tanulni!). A járműveken átadják a helyüket, igen, még a külföldieknek is. Persze, a villamosokon nem várják meg a leszállókat, simán keresztülgázolnak rajtuk felszállás közben. Barátságosak és érdeklődőek - és tapasztalataim szerint nem csak akkor, ha el akarnak adni nekünk valamit.

Nem tudom, hogy összeszámolta-e már valaki az isztambuli mecseteket, azaz a camikat (dzsámikat). Van belőlük néhány száz (vagy inkább ezer). A szálloda ablakából is ráláttunk egyre (és persze hallottuk is) háttérben a Boszporusszal.

A törökök szívesen veszik, ha megpróbálkozunk néhány török kifejezéssel. És bizony jól is jöhet, ha tudunk kérni mondjuk buszjegyet vagy teát/kávét törökül, kihagyva a pantomimet. Ugyanis a turisták által ritkábban látogatott városrészekben - különösen az ázsiai oldalon, de akár a történelmi belvárosban is -, kevesen beszélnek angolul, főleg az idősebbek közül. Persze, ez kétélű fegyver, egyrészről sikerélmény, ha megértik a mondandónkat, de utána olyan török szóáradatot zúdítanak ránk, hogy csak pisloghatunk.

A legváratlanabb helyeken bukkanhatunk érdekes dolgokra. Levegőből lógó szőlőlugasra,

Velencéből (ott már nem lehet etetni őket) Isztambulba költözött galambokra.

De egy  hagyományos WC is próbára tehet egy gyanútlan turistát.

Egy város nem adja könnyen titkait, különösen nem néhány látogatás során. Egyfajta benyomás azonban szerezhető, még ha a valóság sokkal árnyaltabb is...