Hosszú évekig messzi tájakról ábrándoztam. Mára már elfogadtam Simone Weil gondolatát: "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."A Börzsöny lábánál bújik meg kis palóc falum.Itt van az én Provence-om. Palócprovence...

2012. 02. 27.

Egy kis nosztalgiázás: Isztambuli pillanatok

Idén nem utazom (más terveim vannak), így marad a visszapillantás, az emlékek felidézése.

Ami nekünk furcsaságnak tűnik, a helybelieknek teljesen természetes - lehetne a mottója ennek a bejegyzésnek. 

Az első, ami a modern repülőszőnyeg landolása közben feltűnik, hogy Isztambul hatalmas (természetesen nem ugyanazt látjuk, mint a TerraSAR-X radarfelvételén). 




Első pillantásra is látszik, nem olyan város, ami gyalogosan is bejárható. Erre való a tömegközlekedés. Előszörre kaotikusnak tűnik (meg sokadszorra is), de jóval logikusabb, mint a pesti. Azért nem árt tudni, melyik városrészbe tartunk. Néhány alkalom után már a jetonok  (sárga, piros, fém)  vagy éppen a chippel ellátott buszjegyek világa is átlátható. Amikor viszont nem jár a villamos, mehetünk gyalog.




Úgy tartják, Isztambul 7 dombra épült, mint oly sok város - ez azonban tévedés! Tapasztalatból mondom: legalább 1001-re. És az út furcsa módon mindig felfelé visz. Gondolom, nem véletlenül nem láttam egyetlen egy fitness centrumot sem.







Az egyik különösen meredek emelkedőn felfelé haladva már alig kaptam levegőt, amikor egy féllábú férfi két mankóval szó szerint elszáguldott mellettem a csúcs irányába. Én meg csak álltam ott földbe gyökerezett lábbakkal...


A két kontinensen terpeszkedő Isztambul egy modern nagyváros, de azért őrzi hagyományait is. Ez az épületek terén is megnyilvánul - a modern toronyházak árnyékában tradicionális faházak rejtőzködnek az elmaradhatatlan parabola-antennákkal.





Egy idegen városban a turista legjobb barátja  egy jó útikönyv  térképpel. Na, ez az, amire Isztambullal kapcsolatban nálunk nem számíthatunk, különösen nem magyar nyelven. Bár a Berlitz mostanában jelentette meg az Isztambul és az Égei-tenger partvidéke című zsebkönyvét, amiben Isztambult mint "a világ egyetlen kontinenseken átívelő fővárosa"-t  emlegeti, így ezt inkább nem véleményezném (könyörgöm, hová lettek a lektorok?!). 
A Nation Geographic zsebkalauza viszont elég jó, praktikus információkkal és térképekkel. Kár, hogy ez utóbbiakat nem nagyon lehet használni, mivel a törökök - számomra ismeretlen okból - irtóznak az utcanévtábláktól. Bár roppant segítőkészek, egy térképpel téblábolónak rögtön a segítségére sietnek, és még az sem tartja vissza őket, ha nem beszélnek közös nyelvet. Ám a közös nyelv sem garancia, hogy oda jutunk, ahová szeretnénk, még ha  többen is azonosan mutogatják a szerintük helyes irányt. Így viszont nem várt helyeken köthetünk ki, ami akár jól is elsülhet. Mi így kerültünk a Fatih Camii helyett a Sultan Selim Camiihoz, ahonnan pazar a kilátás az Aranyszarv-öbölre.



A "kötelező" látnivalók megtekintése helyett jobban érdekel a mindennapi élet (persze ez nem jelenti azt, hogy a nevezetességeket ne nézném meg szívesen), szeretek elvegyülni a helyiek között. Ez utóbbi nem mindig sikerül. Isztambul Fatih városrészében különösen éreztem kívülállóságomat, lépten-nyomon csadorba-hidzsábba-nikábba öltözött nőkkel találkoztam (Isztambulban nem csak törökök élnek). Mint fekete madarak libbentek a szélben. Vörös dzsekimben igencsak elütöttem a környezetemtől - mint egy piros húsvéti tojás.

Ima előtti rituális tisztálkodás



A törökök nagyon udvariasak, ami különösen egy magyar számára feltűnő. Még a reptéren is (ferihegyiek, lenne még mit tanulni!). A járműveken átadják a helyüket, igen, még a külföldieknek is. Persze, a villamosokon nem várják meg a leszállókat, simán keresztülgázolnak rajtuk felszállás közben. Barátságosak és érdeklődőek - és tapasztalataim szerint nem csak akkor, ha el akarnak adni nekünk valamit.

Nem tudom, hogy összeszámolta-e már valaki az isztambuli mecseteket, azaz a camikat (dzsámikat). Van belőlük néhány száz (vagy inkább ezer). A szálloda ablakából is ráláttunk egyre (és persze hallottuk is) háttérben a Boszporusszal.






A törökök szívesen veszik, ha megpróbálkozunk néhány török kifejezéssel. És bizony jól is jöhet, ha tudunk kérni mondjuk buszjegyet vagy teát/kávét törökül, kihagyva a pantomimet. Ugyanis a turisták által ritkábban látogatott városrészekben - különösen az ázsiai oldalon, de akár a történelmi belvárosban is -, kevesen beszélnek angolul, főleg az idősebbek közül. Persze, ez kétélű fegyver, egyrészről sikerélmény, ha megértik a mondandónkat, de utána olyan török szóáradatot zúdítanak ránk, hogy csak pisloghatunk.

A legváratlanabb helyeken bukkanhatunk érdekes dolgokra. Levegőből lógó szőlőlugasra,



Velencéből (ott már nem lehet etetni őket) Isztambulba költözött galambokra.


De egy  hagyományos WC is próbára tehet egy gyanútlan turistát.


Egy város nem adja könnyen titkait, különösen nem néhány látogatás során. Egyfajta benyomás azonban szerezhető, még ha a valóság sokkal árnyaltabb is...

2012. 02. 24.

Rozmaringos mandulakeksz

Ez az egyszerűen és gyorsan elkészíthető keksz remek rágcsálnivaló, de mini szendvicsalapként is megállja a helyét.


Recept: Elena Amsterdam

Hozzávalók

  • 1 és 3/4 csésze mandulaliszt (blansírozott)
  • 1/2 teáskanál só (ha lehet kelta vagy himalaya)
  • 2 evőkanál friss rozmaring apróra vágva
  • 1 evőkanál olívaolaj
  • 1 tojás

A sütőt melegítsük elő 160 fokra. Közben a  tojást keverjük el az olajjal, majd adjuk a fűszerezett mandulaliszthez. Az összedolgozott tésztát nyújtsuk vékonyra két sütőpapír között. (Ha ropogós kekszet szeretnénk, akkor nagyon vékonyra nyújtsuk!)
Vágjuk fel a sütőpapíron és papírral együtt tegyük sütőlapra. 175 fokon (légkeveréses sütőben 160 fokon) 12-15 percig süssük.

2012. 02. 22.

Nagyböjt

Manapság könnyen aggatják a böjt kifejezést a különféle diétás vagy éppen fogyókúrás módszerekre, de eredetileg kizárólag a valláshoz kötődött a böjt. Minden vallásban - bár a módszerek eltérőek lehetnek - a test és a lélek megtisztulását, a vallásos elmélyülést várják a böjttől. Így a csak testi tisztulás (bizonyos ételek, italok, egyéb élvezetek elhagyása) még nem böjt a szó eredeti értelmében.

Ma  kezdődik a keresztény 40 napos nagyböjt, ami hamvazó szerdától húsvétvasárnapig tartó időszak. A VII. századtól vált szokássá és II. Orbán pápa törvénybe is iktatta 1091-ben. A húsvét úgynevezett mozgó ünnep, mivel időpontját a 325-ben megtartott niceai zsinat a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő holdtölte utáni első vasárnapban jelölte meg. Ezért a húsvét mindig március 22. és április 25. közé esik, se előbb, se később (a két szélső dátum is nagyon-nagyon ritka!). Így a nagyböjt kezdete is e szerint változik, de mindig szerda (hamvazó szerda). Mivel keresztény ember nem böjtölhet vasárnap, 6 és fél héten oszlik el a 40 nap  
(4 + 6x6 = 40 nap).



2012. 02. 20.

Fárasztó dolog a vasalás

Fárasztó dolog a vasalás, semmi kétség!


3 órával később...

2012. 02. 17.

Sült vadlibamell


Az előzőleg bepácolt vadlibamellet lassú tűzön sütöttem meg.


Körete párolt zöldborsó és hagymalekvár volt.



2012. 02. 15.

Gránátalmaszirupos hagymalekvár

Még Isztambulból hoztam magammal a gránátalmaszirupot (egyébként itthon is kapható), amit most a hagymalekvárhoz is használtam. A hagymalekvár egyszerre édes és savanykás. Számtalan receptje van, az enyémben az édességét a hagyma édességén kívül nádcukor adja, a savanykás ízt pedig a gránátalmaszirup mellett a citromos balzsamecet.


Hozzávalók
  • 4-5 fej lilahagyma
  • 2 evőkanál olívaolaj
  • bors
  • 1 evőkanál (vagy ízlés szerint)  nádcukor (vagy méz)
  • 2 evőkanál gránátalmaszirup
  • 2-3 evőkanál citromos (vagy sima) balzsamecet

A félfőre vágott és felkarikázott, megsózott hagymát az olajon takaréklángon megpároltam. (Figyeljünk arra, hogy tényleg csak párolódjon, ne süljön!) A már majdnem puha hagymára került a gránátalmaszirup és a balzsamecet, amivel lekvár állagúra sűrítettem, végül borsoztam.


Hűtőben néhány napig eláll, de tiszta, jól záródó kis üvegben ki is gőzölhetjük.

2012. 02. 13.

Tojás Valentin-napra


Ez az ötletes tojásformázó megoldás az Anna the red oldalon található.


A még meleg kemény tojáson kívül nem kell hozzá más, csak némi vízhatlan karton (kimosott tejes- vagy üdítős doboz), evőpálcika (vagy valami hasonló) és 2 gumi. A részletes leírás itt olvasható.

További Valentin-napi bejegyzések:


2012. 02. 09.

A vadliba bosszúja és az olajos pác

Bosszúálló jószág a vadliba, ha már életét adta a vacsoránkért, nem adja könnyen a tollát.


De ha végre sikerül meggyőznünk, hogy megváljon tőle, a húsát érdemes bepácolni felhasználás előtt, mert komiszul rágós tud lenni. 


Fiatalabb vadlibánál elég 3-4 nap, de idősebb madárnál legalább 5-6 nap is kell a pácolódáshoz. És hogy honnan tudjuk a korát? Az egyik módszer szerint, ha kézzel beszakítható az úszóhártya a lábán, akkor még fiatal az állat.


Én egyszerű olajos pácot használtam: só, bors, kakukkfű, olaj. Legegyszerűbb a sütőzacskó használata, így egyből mehet a hűtőbe.


2012. 02. 06.

Egy téli nap

Tegnap igazi, szép téli nap volt felénk. A csípős hideg ellenére sokan töltötték idejüket a ragyogó napsütésben, kihasználva az első igazi havat.


Némi meleg ruha azért nem ártott, még a szobor is beöltözött:


A Dunán zajlott a jég,


amit a varjak  ki is használtak egy kis potyautazásra:



Látható


és láthatatlan nyomok mindenhol,


kiegészítve az álcázott verebek rajcsúrozásával:


2012. 02. 03.

Orchideagyökér forrón avagy a salep


Télen még nem jártam Isztambulban, így  nem tudtam megkóstolni az igazi salepet sem, ami az orchideák nemzetségéhez tartozó kosborok (Orchis mascula és Orchis militaris - nálunk szigorúan védett mindkettő) szárított gumójából készülő ital. 
Itthon csak az instant változata kapható (bár Törökországban is sok helyen ezt használják), ami csak nevében őrzi  - szó szerint - a gyökereket, de nekem ez is ízlik. A fahéj és a vanília aromája mögött felsejlik egy számomra nagyon ismerős íz, amit nem tudok hová tenni, hiszen salepet még nem kóstoltam...