Hosszú évekig messzi tájakról ábrándoztam. Mára már elfogadtam Simone Weil gondolatát: "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."A Börzsöny lábánál bújik meg kis palóc falum.Itt van az én Provence-om. Palócprovence...

2009. 05. 24.

Paradicsomos crostini

Volt egy másnapos (na, nem úgy!) bagettünk, amit az Istenek is crostininek teremtettek. Ezt az olasz pirítóst nem csak fehér kenyérből lehet elkészíteni, hanem kovászosból is, de akkor már bruschettanak hívják.

Az elkészítés mindkét esetben ugyanaz, a már kissé szikkadt kenyeret ujjnyi szeletekre vágjuk, megkenjük fokhagymás olivaolajjal, sütőlapra sorakoztatjuk őket és aranybarnára pirítjuk. Megfordítjuk a szeleteket, újra kenés és sütés következik. Csak néhány perc az egész, de ez pont elég idő, hogy néhány paradicsomot apró kockákra vágjunk, sózzuk, borsozzuk és összekeverjük némi aprított bazsalikommal. A pirított kenyérkékre halmozzuk és rögtön tálaljuk (állás közben a paradicsom eláztatná a kenyér ropogósságát), lehetőleg egy pohár bor kíséretében.

Az egyszerű hozzávalók ellenére nagyon finom akár előételként, akár délutáni falatként. Természetesen más feltét is kerülhet a kenyérre, például csirkemájas, babos, sült zöldséges, a variációk száma végtelen.

2009. 05. 22.

Kumato

Tegnapi beszerzésem volt ez a fura színű paradicsom, ami igen felkeltette az érdeklődésemet.


Eredetileg a Galapagos-szigetekről származik ez a feketés-zöldes paradicsom, a kumato. A tucatnyi szigetből álló, Ecuadorhoz tartozó szigetcsoport vulkáni működés eredményeképpen keletkezett, a növény- és állatvilága ezért a szárazföldtől függetlenül fejlődött. A kumato az ott honos Galapagos-teknősök fő tápláléka. Állítólag speciális, finom íze van, én ebből azonban semmit nem érzékeltem. Egyszerű, kicsit éretlen paradicsom íze volt. Talán tényleg nem volt elég érett, meg nem is a Galapagos- szigetekről jött, hanem Spanyolországból, esetleg túl sokat vártam tőle. Csalódás.

2009. 05. 21.

Az esztergomi Szalma Csárda

A pécsi kirándulásunkon azért nem csak finomakat ettünk, mivel hazafelé tartva betértünk Esztergomban a Szalma Csárdába. Tipikusan azt a "népiesch" designt képviseli, amitől hidegrázást tudok kapni. Virágminták a falon - a kalocsai pingálóasszonyok sírva fakadnának, álkút az udvaron, színevesztett paprikafüzérek és magyar zászlók az evőeszköztartón, magyar zászlók a tányéron és egyáltalán, magyar zászlók mindenhol - ha esetleg valaki nem tudná melyik országban járunk. Azt hiszem, erre lehet mondani, hogy a népművészet megcsúfolása.


Természetesen ennyi csicsát meg kell fizetni, csakúgy, mint a hajóállomás és a Mária Valéria híd közelségét. Ennek ellenére nagy népszerűségnek örvend, különösen a külföldiek körében. Csak remélni merem, hogy nem ezzel a hellyel azonosítják Magyarországot...bár valahol a mai magyar valóságot tükrözi, az ár-érték arány elég gyengécske. A választott halászlé és rántott ponty (fagyasztott halból) jóindulattal is csak gyenge közepes volt.



Ezen a zászlócskák se emeltek.