Hosszú évekig messzi tájakról ábrándoztam. Mára már elfogadtam Simone Weil gondolatát: "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."A Börzsöny lábánál bújik meg kis palóc falum.Itt van az én Provence-om. Palócprovence...

2009. 04. 18.

VKF! XXIV. - 3 az egyben: 1 tárgy + 1 történet + 1 recept!

"saját levében" igazán kedvemre való témát talált ki erre a VKF! fordulóra és én már az első pillanatban tudtam, miről fogok írni. Természetesen a Dédi táljáról, ami halálával Nagyanyámhoz került, tőle Anyámhoz, most én őrzöm, de remélem, itt nem szakad meg a lánc. Lányom már az ötödik generációt képviseli a sorban. Ezért fontos nekem ez az ütött, kopott, kinézetre semmitmondó cseréptál, ami hajdan Bélapátfalván készült. Hogy pontosan mikor, nem tudni, csak azt, hogy 1927 előtt, hiszen akkor szűnt meg a gyár.


Borsod megyében 1843-ban Hüttner József alapította a bélapátfalvi keménycserépgyárat. Előbb barna mázú edényeket, később fehér alapszínűeket gyártottak, főleg stilizált növényi elemekkel díszítve azokat. Többnyire sablonnal festettek. Jegyét, a község nevét kis- vagy nagybetűvel, vízszintesen vagy kör alakban az edény fenekére nyomták. Az itt készült edények az 1846-os iparkiállításon nagy sikert arattak. Az apátfalvi keménycserépüzem 1927-ben szűnt meg.

Hát, itt született a tál. Azt azonban nem tudom, hogyan került a Dédihez. Ő vásárolta? Vagy kapta valakitől? Örökölte? Sajnos, ez már soha nem fog kiderülni. Kislánykoromban ezek a dolgok még nem érdekeltek és ma már nincs kitől megkérdezni. A Dédi alakja azonban élénken él még az emlékezetemben. Magam előtt látom az arcát, az örömet rajta, amikor meglátogattuk nyaranta. Mindig molnárkaláccsal várt minket, hajnalban kelt, frissen sütötte. Hiába volt a legnagyobb forróság, begyújtott a sparheltban és csak sütötte őket egymás után. Szerettem nézni, ahogy egy-egy kanálnyi tésztát a forró sütővasra tett, összenyomta a sütő szárait és bedugta a nyílt tűzbe. A megsült tésztába csodás mintákat rajzolt a vas. "Egyétek, gyerekeim" - mondta. A sülő molnárkalács illata keveredett a kiskonyha döngölt padlójának szagával...

Mostanában egyre többször jut eszembe a Dédi. Mintha valami láthatatlan kötelék fűzne hozzá, pedig nem sokat tudok róla. 1896-ban, a millennium évében született és 85 éves korában halt meg. Nem volt könnyű élete, megélt két világégést, az 50-es éveket - akkor özvegyült meg, felnevelt 3 gyereket. A mai fogalmaink szerint nem étkezett egészségesen, de mindezek ellenére szép kort élt meg.


Gyakran készült nála krumplis derelye. Ennek nem a tésztájába kerül a krumpli, hanem a tölteléke az. Legtöbbször magában fogyasztották, de némi túró és tejföl csak előnyére válik. Én leginkább a melegített változatát szeretem, amikor kicsit megpirul a zsírban. Mert csakis zsírral készülhet a krumplis derelye, jó házi disznózsírral.



Hozzávalók
  • 50 dkg liszt
  • 2 db tojás
  • némi víz
  • 50 dkg krumpli
  • 2 tojássárgája
  • tojásnyi zsír
A krumplit héjában megfőzzük, még forrón meghámozzuk, áttörjük a krumplinyomóval. Sózzuk, hozzáadjuk a tojássárgáját és a zsírt. A lisztből a tojásokkal, némi sóval és egy kevés vízzel tésztát gyúrunk, vékonyra kinyújtjuk. A tészta egyik felére kis kupacokba tesszük a tölteléket, ráhajtjuk a tészta másik felét. A töltelék körül jól összenyomkodjuk a két tésztaréteget, hogy nehogy szétnyíljon főzés közben. Derelyevágóval felvágjuk. Forrásban lévő sós vízben, amibe egy kis zsírt is tettünk, megfőzzük a derelyéket. Leszűrjük, alaposan lecsepegtetjük és meglocsoljuk kevés olvasztott zsírral. Túróval, tejföllel tálaljuk. Lepirítva is finom.



Régóta foglalkoztatott, hogy honnan származhat a krumplis derelye, hiszen az ország nagy részén, még a nyugati palócok között is ismeretlen, csak egy földrajzilag jól behatárolt területen - Ózd és Eger környéki falvakban készítik. Törökországban járva döbbentem rá egy lehetséges megoldásra: a krumplis manti egy az egyben a palóc krumplis derelye! Mert bár a mantit, a török derelyét/raviolit általában húsos töltelékkel készítik, de van krumplis változata is. Természetesen ott nem zsírral készül, hanem vajjal és néhol hagymával és/vagy petrezselyemmel is ízesítik, de ízhatásában ugyanolyan. Így elképzelhető, hogy a krumplis derelye receptje az Oszmán Birodalom közvetítésével érkezett Egerbe...

Forrás: Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei
Csiffáry Gergely: A bélapátfalvi keménycserép




30 megjegyzés:

napmátka írta...

Nálunk sosem készült ilyesmi, mindig csak édes derelyék. De tudod, hogy imádom a krumplit, tehát csakis jó lehet...ki is próbálom, hogy meggyőződjek róla!

mmama írta...

Szép az a tál.
Ha mesélni tudna.........
Azt tapasztalom ahogy korosodik az ember úgy egyre többet gondol vissza kedves felmenőire, azok szokásaira,
intelmeire.De magyarázatot nem tudok.

Ez a derelye biztos finom, jól is néz ki.

Vesta írta...

Az én dédmamám ugyanezt a krumplis derelyét csinálta, egyszerűen imádom!!!Én nem is azt mondanám, hogy lepirítva is finom, hanem azt, hogy úgy a legfinomabb!

"saját levében" írta...

De jó hogy a fényképét is feltetted!

anuka írta...

ezt ki fogom próbálni!!!!!!!! Nagyon finom lehet!
A múltidézés hasznos,tanul belőle az ember lánya, csak azt nem értem, hogy fiatalon miért nem tesszük meg ugyanezt?!

Cukroskata írta...

igen, ahogy Mamma írta, az ember az ember az idő múlásával egyre többet gondol a szüleire, nagyszüleire, és sajnálja, hogy nem kérdezett eleget. Szép a tál, és a fénykép, és a derelye is.

Gabriella írta...

Azt hiszem ezen a vkf-n nagyon sok ilyen megható emléktárgy bukkan fel. Erröla fajta derelyéröl még sose hallottam. Biztos nagyon finom lehet.

Gabriella írta...

Nézd csak mit találtam itt keresgetve: http://www.etterem.hu/6931#ertekeles

Ezen az oldalon tudod értékelni az "isteni jó" Katalin Csárdát. Látod, mondtam, hogy a "kit érdekel mit gondol a vendég" hozzáállásnak leálldozott. Remélem sokkal több ilyen oldal lesz, ahol az ember értékelheti az éttermeket. :-))))

duende írta...

A derelye mindenhogy finom.
A krumpli mindenhogy finom.
A kettő együtt: tökéletes páros! :)

Nem hiszem, hogy a ma legegészségesebbnek kikiálltott ételek vannak olyan jók, mint régen a legegyszerűbb, de még tiszta alapanyagokból készítettek.
Azokban még nem volt vegyszer meg hormon meg miegyéb.

Ezenkívül a régiek még mozogtak, és sokat voltak levegőn, a természetben. Az adja az egészséget. Nem a négy szoba fala, sajnos.

Másképp élünk már, és nem jobban.
Én szívesen visszamennék az időben pár száz évet is akár...

Belly írta...

Szia!

Gyönyörű ez a tál és a történet még szebb.Csupa-csaupa emlék,érzelem jellemzi most szerintem ezt a VKF-et.

Palócprovence írta...

Napmátka, szerintem tetszene Neked.:)

Palócprovence írta...

Mmama, tényleg így van! Lehet, hogy a korral jár, az ember már visszafelé is néz.

Palócprovence írta...

Vesta, teljesen igazad van! Én csakis lepirítva eszem. Kíváncsi lennék a Ti receptetekre is, feltehetnéd! :))

Palócprovence írta...

"saját levében", köszi! Most küldtem át a linket, de látom, már olvastad.:)

Palócprovence írta...

Anuka, bátran ajánlom, egyszerű, de nagyszerű régi étel.
Talán fiatalon az adott pillanatok megélésével vagyunk elfoglalva, meg mindent másképpen akarunk, mint az elődeink. Aztán ez egyszer elmúlik és elkezdünk visszatekinteni.

Palócprovence írta...

Cukroskata,köszönöm. Bizony, utólag már csak a sajnálkozás marad.Én ezért fogtam a blogírásba, hogy a lányomnak legalább a receptek megmaradjanak. A 18. születésnapjára is a családi recepteket kapta könyv formájában.

Palócprovence írta...

Gabriella,így van! Már eddig is szép dolgokat olvastam.
Köszönöm a linket! :)

Palócprovence írta...

Duende, teljesen igazad van! Nem volt autó, háztartási gépek, egész nap mozgásban voltak. Kemény fizikai munkát végeztek, nem volt szükségük konditeremre (szerintem ez egyébként sem olyan hatásos, mint az előbbi). És persze a stressz sem volt akkora, mint napjainkban vagy legalábbis jobban tudták kezelni.

Palócprovence írta...

Belly, köszönöm! :) Nekem is nagyon tetszik ez a VKF! :))

minyike írta...

Én egyáltalán nem nevezném "kinézetre semmitmondónak" ezt a tálat!!
Érdekes: szerintem mi kb. egy generáció lehetünk, de nekem a nagymamáim (mindkettő!) születtek 1896-ban.

duende írta...

Bizony így van, saját taőasztalatom is ez. Volt hogy már majdnem felnőttként egy hónapot nagyinál töltöttem, mert szélütés után volt, kellett a segítség neki. A kút még a kertben volt, lavórban mosogattam, stb. És lelassult az idő. Mindenre jutott, érdekes módon. Bevásárlásra, főzésre, kertészkedésre, sütésre-főzésre, takarításra, varrásra, fürdőzésre, esti sétákra és fagyizásokra. nagyon jól éreztem magam, nehéz volt visszaszokni.
A városi élet elveszi az időt, úgy elsuhannak a napok, hogy észre sem vesszük. Úgy múlnak az évszakok, hogy nem is látjuk. É közben igazából... nem csinálunk semmit. Fura dolog ez.

A derejéd egyébként emlékeztet anyósom krumplis palacsintájára. Valamikor csinálok azt is, a férjem kedvence. :) Anyóstól tanultam ezt is.

Limara írta...

Csodaszép a tálad! A derejét pedig mindenképpen kipróbálom! :))

Palócprovence írta...

Minyike, ez a tál a maga idejében tucatáru volt és tényleg semmi extra, de én imádom.
Jópofa ez az 1896-os dolog, hogy mindkét nagyid is akkor született. A Dédim egyébként nagyon fiatalon szülte a Nagyanyámat, 1912-ben, még nem volt 16. Nagyanyám is és Anyám is 19 évesen szültek. Csak én lógok ki a sorból, már elmúltam 28, amikor a lányom született.

Palócprovence írta...

Duende, teljesen igazad van! A falusi élet még ma is nyugodtabb és főleg emberibb.
A krumplis palacsintát én is szeretem! :)

Palócprovence írta...

Limara, köszi! :))

Névtelen írta...

a Kruplis derelyét előszeretettel készitik, és készitették régen az orosz származású lakosok a környékünkön. Ezt a receptet moszkva környékéről vettük át, az ott élő lakosoktól. Ott még egy pici kocka lágy sajtot is tesznek a krumpli mellé a derejékbe, és minen képen kerül rá zsirban átpárolt kis kockákra vágott hagyma, és persze a töpörtyű. Ezt a receptet Ukrajnában minden család elkésziti legalább egy héten egyszer.

Palócprovence írta...

Az indiai alu paratha is hasonló, természetesen az teljesen vegetáriánus változat, és azt csak sütik. Szóval, kicsi a világ...

Kari-DO írta...

Szerintem is az Orosz vagy Ukrán "beütés " lehet inkább hatással,mint a Török, hiszen mire a burgonya elterjedt nálunk, ők már rég nem voltak itt. Persze a világ kicsi!
Egyébként nagyon szeretem a blogodat! Én Balassagyarmatról származom. Nagymamám és Keresztmamám főztje volt számomra a palóc konyha igazi színe-java!Ők Kóváron laktak, ahová a városból gyalog is csak 10 percbe tellett kiérni, így én szinte minden szabadidőmet náluk töltöttem.Nagyon hiányzik Nagymama kézzel nyújtott mákos rétese amihez a mákot én törtem egy meggyfából készült mozsárban.Keresztanyám kapros-túrós lepénye,amiben tört krumpli is volt. Ha beszélgetünk ismerősökkel a régi falusi disznó ölésekről erre felé ( Veszprém ) senki nem tudja mi az a szarikása, vagy amikor megemlítem, hogy Nagymamám kisütötte az akácfavirágot mindenki csodálkozik, nekem meg az akác virágzásakor talán épp ettől van mindig fokozottan honvágyam.Nagyapa akácvirágból készült borát meg sajnos már az idősebb unokatestvéreim sem tudják miként készült.
Bocsánat, ha kicsit hosszúra nyúlt, de úgy éreztem többünket is elkapott a múlt idézés, nekem meg jólesett olyan valakinek megírni, aki érti is miről beszélek.
További szép nyarat Mindenkinek!
Kari-DO / Kertész Károly /

vengerszkij írta...

Nagymamám Mádról származott és "tót derelyének" hívta. Hagymás zsírban sütötte ki és imádtuk. Sokszor kerestem már rá ilyen formában, de még sehol nem találtam.

Palócprovence írta...

Jellegzetes barkó étel, de hogy pontosan honnan származik, azt nem tudom.