Vörös és fekete

Támadnak a vörösök!

A feketék csatasorba rendeződnek:

A hangyaháború végkifejletét elmosta a hirtelen kitörő felhőszakadás...

Jázminpakóca

A fészkesvirágzatú jázminpakóca (Stevia rebaudiana Bertoni), vagy közismertebb nevén sztívia, Paraguay-ban és Brazíliában őshonos, de nálunk is termeszthető (bár inkább csak egynyáriként, mivel fagyérzékeny). Ezt az édes leveleiről híres fűszer- és gyógynövényt először Moises Santiago Bertoni svájci botanikus írta le 1899-ben, de természetesen a dél- amerikai indiánok már évszázadok óta használták édesítésre és sebek gyógyítására, bőrbetegségek kezelésére.

Európában a II. világháború alatti cukorhiány miatt kezdett elterjedni, a növény levele ugyanis 30-szor édesebb a répacukornál, de kivont édesítő hatású összetevői (stevisiode és rebaudioside) akár 300-400-szor édesebbek lehetnek. Magas a hő- és pH stabilitása, így sütésre, főzésre és italok édesítésére is alkalmas.

A vércukorszintre nincs hatása, ezért cukorbetegek is fogyaszthatják. Szabályozza az inzulinszintet. Gyulladásgátló hatású, segítség lehet megfázáskor, szájüregi problémák, de allergia esetén is.

A sztívia magról igen nehezen szaporítható, a magok 93 %-a terméketlen, csak a fekete magok kelnek ki, azok is csak fényben csírázók (a talajfelszínre kell vetni) Ezért érdemesebb palántát beszerezni, amit később dugványozással mi magunk is tudunk szaporítani. Folyamatosan takaríthatjuk be a leveleket, de a virágzást semmiképpen ne várjuk meg, mert keserűvé válik. Frissen is használhatjuk a leveleket, de szárítva intenzívebb az édesítő hatása és megőrölve könnyebben használható sütésnél. Készíthetünk belőle vizes és alkoholos kivonatokat is az egyszerűbb felhasználáshoz. Ezek garantáltan természetes édesítők, iparilag feldolgozott formájuk már határeset...

Rózsalekvár

A rózsalekvárhoz lehetőleg intenzív illatú rózsa szirmait válasszuk, a jó illatú rózsa általában jó ízű is. Minél sötétebb színűek a szirmok, annál sötétebb lesz a lekvár is. Természetesen csak permetmentes virágokat használjunk. Válogassuk ki az ép szirmokat, költöztessük ki belőlük a lakókat és óvatosan mossuk meg, ha szükséges. A szirmok tövében lévő világos részt távolítsuk el és máris konyhakész a rózsánk.

Rózsából pektin nélkül csak szirupállagú lesz a lekvár, bár hosszas főzéssel besűríthető némileg, azonban ez rontja a színét (barnássá válik). Ezért én Oetker 1:1 dzsemfixet használtam, ebben a gyümölcspektin mellett citromsav is van, így csak fél citrom levét adtam hozzá (a citromsav és a citromlé segít megőrizni a színt és kiegyensúlyozza a magas cukortartalmat). Ha valaki inkább sima gyümölcspektint választ, célszerű több citromlevet tenni hozzá.

Hozzávalók 1 db 370 ml-es üveghez

• 4 + 2 dkg konyhakész rózsaszirom
• 30 dkg kristálycukor
• fél citrom leve
• 3 dl víz
• 2 teáskanál Oetker dzemfix 1:1
• 1 evőkanál rózsavíz

Első lépésként készítsünk rózsacukrot: 30 dkg cukrot 4 dkg szirommal daráljunk össze egy késes robotgéppel (ez a rózsacukor nem csak rózsalekvárhoz használható és alaposan megszárítva hosszabb ideig eltartható).

Forraljuk fel a vizet, tegyük bele a rózsacukrot, a maradék 2 dkg rózsaszirmot és a citromlevet, majd kevergetve főzzük 10 percig. Adjuk hozzá a dzsemfixet és ezzel is főzzük még 5 percig. Legvégül kerül bele a rózsavíz és már tölthetjük is az üvegbe. A jól lezárt üveget fordítsuk fejjel lefelé 10 percre (ez sterilizálja a bent lévő levegőt), majd megfordítva hagyjuk kihűlni.

Tipp: Ha valaki nem szereti a lekvárban a szirmokat, akkor mind a 6 dkg sziromból készüljön a rózsacukor.

Medárd-nap

A mindent elpusztító áradás, a 40 nap és 40 éjjel zuhogó eső következtében kialakuló vízözön (amiből csak Noé bárkája menekült meg) a néphagyomány szerint Szent Medárd napján kezdődött. Így ha június 8-án esik az eső, akkor 40 napig esni fog, ha viszont nem esik, 40 napos szárazság következik.

A népi kalendáriumban Medárd az utolsó fagyosszent, ezért szőlő- és gyümölcspatrónusként tisztelték, de a gabonaaratás és szüreti munkák, na meg a fogfájósok védőszentje is.

Feje felett kiterjesztett szárnyú sassal együtt ábrázolják, mert a fáma szerint gyerekkorában egy sas szárnyai védték meg egy záportól.

kép

Töltött szőlőlevelek

Kedvelem a töltött szőlőlevelet, a dolmadesz helyett viszont inkább a vegetáriánus változatát, a dolmadakiát. Az eredeti görög recepttől picit eltértem, maradék főtt rizst használtam hozzá (bár van ilyen receptváltozata is) és citrom helyett narancsot tettem bele (csak az volt itthon), na meg némi maradék aszalt paradicsom is került be.

Legjobb hozzá a friss szőlőlevél (természetesen csak olyan, ami permetet még sosem látott). A megmosott, friss, ép szőlőleveleket dobjuk néhány másodpercre forrásban lévő sós vízbe (vagy lógassuk bele levélnyelüknél fogva). Amikor élénk zöld színük megváltozik, emeljük ki őket a vízből, csepegtessük le és vágjuk le a levélnyelüket.

Hozzávalók

• 40 db szőlőlevél
• 1,5 bögre főtt rizs
• 2-3 újhagyma finomra vágva
• néhány olajban eltett aszalt paradicsom apróra vágva
• 2 narancs leve és reszelt héja
• 1 teáskanál szárított menta
• néhány szál petrezselyem finomra aprítva
• néhány szál kapor finomra aprítva
• só
• bors
• 1 dl olívaolaj

A töltelékhez a szőlőlevelek, a narancsok leve és az olívaolaj kivételével keverjük össze a hozzávalókat.

A szőlőlevelet színével (fényesebb oldalával) lefelé tegyük le, így a fonákja (ahol a levélerek kidudorodnak) kerül felülre. A (volt) nyele tövéhez tegyünk egy csapott evőkanálnyi tölteléket, a levél két alsó részét hajtsuk rá, majd az oldalsó részeket is, végül tekerjük fel jó szorosan. (Akinek ez a leírás nem teljesen érthető, itt megnézheti a fázisfotókat.)

Egy nagyobb lábasba tegyük a tekercseket szorosan egymás mellé, öntsük rá az olajat, a narancslevet és egy bögre vizet. Lefedve főzzük 20 percig. Langyosan vagy hidegen tálaljuk.