Zongorabillentyű, avagy a diós stangli

Sokáig hittük, hogy csak egy diófánk van (az a csemete, amit mi ültettünk), aztán egy szép napon találtam hármat a patakparton iszalagfüggöny mögé bújva. Nehezen, de sikerült kiszabadítani őket az erdei iszalag fojtogató szorításából, így ősszel már csak a patakkal kellett megküzdeni a dióért. A diófák ágai a patak fölé nyúlnak, ezért a patak elveszi ami neki jár, de maradt nekünk is. Csak Nana kutyát kell szemmel tartani, mert szívesen lopkodja és az utolsó diódarabkát is kinyeri a héjból. Apró szemű, de egészséges és finom belű a madarak ültette diófák termése. Most diós stangli, más néven zongorabillentyű (amit először vagy 25 éve kóstoltam Borcsa néni jóvoltából) készült a „vízi dióból”.

Hozzávalók 24 darabhoz

• 20 dkg darált dió
• 10 + 10 dkg átszitált porcukor + szükség szerint
• 2 tojássárgája
• 1 tojásfehérje

A darált diót dolgozzuk össze a tojások sárgájával és 10 dkg cukorral. Elsőre úgy tűnhet, nem fog összeállni a massza, de csak gyúrjuk kitartóan. Nyújtsuk ki fél cm vékonyra és téglalap alakúra, ha szükséges kevés porcukrot használhatunk, hogy ne tapadjon le a tészta.

A tojásfehérjét keverjük ki a másik 10 dkg porcukorral (a fehérjét nem kell felverni!). A mézeskalács díszítéséhez használt cukormázhoz hasonló mázat kell kapnunk. Ne legyen folyós (mert lefolyik a tésztáról), de túl sűrű sem (nem terül el). Kenjük a diós tésztára.

Vágjuk fel stangli formára – 24 darabra elég ez a mennyiség. Egy széles pengéjű késsel tegyük át sütőlemezre őket és 100 fokos sütőben inkább csak szárítsuk, semmint süssük a stanglikat. A máz lehetőleg maradjon fehér. 

Még melegen vegyük le a sütőlapról, később könnyen törik. Fémdobozban - elvileg - hosszabb ideig eláll, de még sosem sikerült jól eldugni...