A hollókői Katalin Csárda

Hollókői pozitív élményeimről már részben beszámoltam, most következzen egy hatalmas csalódás. Az éhes tömegekre, különösen azokra, akik ülve szerettek volna néhány falatot elfogyasztani, nem volt felkészülve Hollókő. Szinte a lehetetlennel határos volt asztalközelbe kerülni a négy üzemelő hely bármelyikében. Nekünk sikerült, azonban korai volt az öröm, hogy leülhettünk a Katalin Csárda udvarának népies romantikusra vett, zsákkal letakart, keskeny lócáira. Rövidesen igencsak kényelmetlenné vált - bár én kellőképpen ki vagyok párnázva - de 1,5 óra várakozás után már bárki feszengene. Eleinte igen szórakoztató volt a pincérek burleszk-filmekbe illő rohangászása, de amikor egyikük már negyedszer jött az asztalhoz, hogy megkérdezze, felvette-e már a rendelést, majd rögtön jövök felkiáltással ismét eltűnt 20 percre, már nem élveztük annyira. Röpke 1 óra alatt leadtuk a rendelést és utána vártunk, csak vártunk és vártunk. Ahogy az összes asztalnál is az egyre morcosabb emberek.

Aztán megérkezett a palócpecsenye, mint az aznapi aktuális étlapon szereplő kevés palóc ételek egyike.


Azon, hogy csorba tányéron szervírozták már nem is csodálkoztam, hiszen az üdítőkhöz sem kaptunk poharakat, mint más asztaloknál, csak szívószálat - biztosan kifogyott a tiszta pohár. Természetesen evőeszköz sem járt hozzá, azért ezt végül kaptunk, ahogy négyünkre két darab papírszalvétát is. A narancsos design egy kicsit már meglepett, de a dermedt kinézetű étel már mindent tarolt. Legalábbis azt hittem. De aztán megkóstoltam. Nem csak látványra, de ténylegesen szinte teljesen hidegen, éppencsak langyosan jött ki az étel (lehet, ezért kellett ennyit várni, hogy kellőképpen kihűljön). A vízízű krumplira, amit megijesztettek némi petrezselyemmel, nem is érdemes szót vesztegetni. Az igazán izgalmas a hús és a szósz volt. Aki nem ismerné a palócpecsenyét, a két fő ízesítője a fokhagyma és a mustár. Ízesítő, nem alapanyag. A fokhagymával nem is volt probléma, egy az egyben kimaradt. A mustárt viszont nem sajnálták, ahogy az ecetet sem (ez utóbbit nem szokás beletenni egyáltalán). Csak remélni merem, hogy az ecet használata a szakács újítása volt és nem a nem kellőképpen friss húst igyekezett ilyen módon felfrissíteni.

A hosszas előfárasztás végül is bevált, már olyan éhesek voltunk, hogy így is megettük. A szomszéd asztaloknál azonban sok volt a maradék és nem csak a palócpecsenyéből. A fizetőpincér utáni vadászatot már nem mesélem el, délután négykor kiléptünk a csárda kapuján.

Nem tudom, hogy más napokon milyen tapasztalatokat szereznénk a Katalin Csárdában, de ezt már soha nem fogom megtudni. Talán a kiszolgálás gyorsabban megy. Talán. Attól tartok, hogy az alapvető hozzáállás változatlan. Hollókőre általában csak egyszer jönnek az emberek, így a Katalin Csárdába is, nem érdekes a véleményük, a lényeg, hogy a pénzüket ott hagyják. Persze, lehet azt mondani, hogy mit akarok 7.500 forintért. Hát, ezt nem. Biztosan nem.