A XIX. század századik Szilvesztere

Tóth Imre írásának ezzel a részletével kívánok Mindenkinek nagyon boldog új esztendőt!

„A XIX. század századik Szilvesztere szegény, csendes legény. Nem valami büszke arra, hogy ő adja át a végtelen idők vándorbotját a huszadik századnak. A magyar szilveszter nem is igen dicsekedhet. Jól lemaradt a vén Európa – és különösen a fiatal Nyugat versenyfutásában. Pedig az elviharzott XIX. század közepén még méltán táncolt Európa homlokán véres dicsőségében a magyar.

De most béke van, hosszú és kilátástalan béke. Innen a hallgatag Börzsöny aljáról különben sem láthat messzire az ember; elzárják a kék hegyek a kilátást. Nem is akar messzire nézni a börzsönyalji palóc. A nagy nagy üres síkságokba úgyis csak beleszédülne az ember feje. De a hegyek felemelik! És épp akkor nyugszik meg, ha felfelé tekintő szeme a Szitnyán, vagy a Nagyhideghegyen és a Csóványos ormain kalandozhat.

Most, 1900 szilveszterének estéjén mégsem felfelé, hanem a szálló időben visszafelé tekintenek az óesztendőt búcsúztatók itt a patakparti Balyog-porta elsőházában. Csak a sok zöldelő kíváncsi muskátli pislog kifelé a három kicsi szimplaablakon. Azok sem sokat látnak a koránjött téli estében, ugyanis minden bajt szépen ellepett a jóságos fehér hó. A Balyogok kerítés-gyepűje alatt álmosan, egyhangúan csobog a befagyott Börzsönyalji-patak. Benn viszont jól bemelegíti pirosló jókedvében a kis vaskályha az egész elsőházat; ami ugyan nem egyéb, mint egy hosszú, tágas, fehérfalú földes szoba.

Hínel Balyog Márika, a fürge gyíkszemű barna kismenyecske gondos háziasszonyként becsapta a talajt. Az utcafronti gazdag jobbágyoktól, Lajoséktól hozott jó marhatrágyát, fölhígítva egy sárgaföldet és jó búzapelyvát is kevert hozzá, azután alaposan bemázolta az elsőház földjét. Nem is fog egyhamar feltörni, ha vigyáznak rá a szöges bakancsok.

Egy kis enni-innivalót is készített, hogy tisztességben fogadhassa az óesztendőt itt búcsúztató jószomszédokat. Öregtata, az öreg Balyog Jóska már felhúzódott köszvényes derekával vackába, a boglyakemence tetejére; jó meleg van ott. Pedig már csak kenyérsütéskor szokták befűteni azt a sok fát elnyelő kemencét, de a kis tüzes vaskályhából fölszáll a jó meleg. Maga mellé veszi öregtata kis szemefényét is, a csepp Balyog Mariskát, hét évig várt első onokáját, aki 1900 márciusában látta meg a boldog palócok napvilágát. Merthogy nagyon szereti is, megosztán úgyis neki köll rá ügyelni, amikor a fiatalok elmennek majd az év végi hálaadásra. De még elsőt sem harangoztak.

Öregtata fia, a fiatalabbik Balyog Jóska, boldog édesapa szépen kiberetválkozott, bekészítette a kis duda mellé a jó száraz bikkfát; jaj, szavam ne felejtsem, a duda a szélben kellemesen dudáló kis vaskályha beceneve. Szóval, most ott ül a házigazda, a fiatal Balyog Jóska egyingben a sámlin, piszkálja a pirosan izzó kiskályha tüzét, míg végül kigurul egy izzó szikra. Egy ideig ott táncoltatja ujja hegyén, majd biztos kézzel rápöccinti jól megtömött mogyorószárú pipájára. Az úrias cigarettát ki nem állhatja; nem való az rendes ember szájába; persze, a jószagú szivar – az egészen más; de kinek van arra pénze?

Már érkezik is az első vendég...”

Tóth Imre: Palóc trilógia -A XIX. század századik Szilvesztere (részlet)