Hosszú évekig messzi tájakról ábrándoztam. Mára már elfogadtam Simone Weil gondolatát: "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."A Börzsöny lábánál bújik meg kis palóc falum.Itt van az én Provence-om. Palócprovence...

2016. 10. 30.

A én napsütötte Toszkánám 5.


A történet folytatódik ... ismét evésre fel!

Helyi különlegességek:

Ha tenger, adja magát, hogy az ember sült tintahallal és rákokkal csillapítsa az éhségét. Riomaggiore utcáin sétálva nem is látunk mást.


Arezzo rajong a szarvasgombáért, még a chipsből sem hagyták ki. Bár nagy chips-rajongó lévén inkább érdekes gasztroélménynek mondanám, sem mint valódi chipsnek. Ha különlegesebb ízre vágyunk, próbáljuk ki a rozmaringosat!


Umbriában is dívik a lepénykenyér, jóllehet ők megalkották a saját verziójukat, ami nem más, mint a Torta al testo. Én Assisiben, egy helyi hentesnél kóstoltam a spenótos, szalámis verziót.


Egy idegen ország piacára járni mindig érdekes. Nézni a helyieket, ahogy szokásos napi bevásárlásukat végzik megéri a koránkelést. Ha már ott járunk, próbáljunk ki új dolgokat! Nálam ez a panino con porcetta volt. Bár be kell valljam, visszamentem délben, számomra túl durva reggeli lett volna a sült disznóhússal töltött zsemle.


Habár számomra nem bír különösebb jelentőséggel az étel, nem is fektettem rá nagy hangsúlyt, a két hét során titokban mégis befészkelte magát az olasz konyha a tudatomba. Egy napsütéses délután azon kaptam magam, hogy elhatároztam, megtanulok házi tésztát készíteni.
Azóta persze haza értem, az élet újra a megszokott mederben halad, és olyan üres a hűtőm, hogy a szomszédasszonyom „bérhasználja”. De majd egyszer, talán, egy kivételes pillanatban...

*A képek életlensége a pillanatnyi éhségszintemmel egyenes arányosságot mutat.


Nincsenek megjegyzések: