Aranyló bunda

Nem kell aggódni, senkit nem akarok arra biztatni, hogy egy szerencsétlen négylábútól kölcsönözze (végleg) szőrmebundáját, hanem a gasztronómia talaján maradva a panírozott csodákról szeretnék néhány szót ejteni. Tudom, az egészséges táplálkozás szerint élők elítélik a bő olajban sütést, de ilyesmi engem soha nem tartott vissza. Valahogy én mindig is "trendkívüli" voltam és nem csak a konyhában. Például fiatal koromban, amikor a bögyös-faros típus volt divatban én a 46 kilómmal igencsak kilógtam a sorból. Most abszolút trendi lennék, hiszen még a vízcsapból is a soványság dicsérete folyik. Mondanom sem kell, éveim számával a kilóim is megszaporodtak! No de sebaj, a nyájösztön mindig is hiányzott belőlem, ezért az elvárások inkább csak dacot váltanak ki belőlem (azért azt nem állítom, hogy ez mindig pozitív dolog, de ez van).

Visszatérve a bundázott ételekre, nálam a kizárólagos favorit a hagyományos panír - esetleg néha megbolondítva ezzel-azzal -, a sörtészta és egyebek nem hoznak lázba. Bár így visszagondolva, egyszer Buráno szigetén ettem egy tengeri herkentyűs tálat, aminek alkatrészeit egy tempuraszerű tésztában sütötték ki. Mennyei volt! Már csak ezért is érdemes lenne oda visszamenni.



Tulajdonképpen bármit lehet sütni panírozva. Az egyszerű bécsi szeletet is megeszem olykor, de azért nem árt némi izgalom. Maga a panírozás művelete nem bonyolult. Emlékszem, gyerekkoromban nekünk is volt egy háromrészes, összeilleszthető műanyag "panírozókészletünk". Van, aki a zacskós módszerre esküszik, én egyszerűen három tányért használok (a tojáshoz értelemszerűen mélyet). Egyedüli kardinális pont a megfelelő hőmérsékletű olaj. Ha nem elég forró, túl sok olajat szív magába az étel, ha túl forró, hamarabb ég meg, mint ahogy átsülne. A középút a megfelelő.

Azért Nigella tészában sült Bounty szeletét kipróbálom valamikor!